Azokra emlékezünk ma, akik már nincsenek közöttünk. Ez a blogbejegyzés a Nagymamám emlékére íródott, akitől a konyhaművészet alapjait tanultam és a sütés-főzés szeretetét örököltem.
Drága Nagyi!
Fájdalmasan korán mentél el közülünk. Nagyon igazságtalan a sorstól, hogy a négy unokád közül csak az egyik esküvőjén táncoltál és bár annyira szerettél volna dédunokákat, már nem tudtad megvárni, hogy megszülessenek. Ők lesznek azok, akik csak képről ismernek majd és soha nem fogjuk tudni igazán elmondani, megmutatni nekik, milyen finom süteményeket tudtál készíteni. Igazságtalan, hogy ők már soha nem kóstolhatják meg a mézes süteményedet, a tökös-túrós rétesedet és a nagyon finom, de a sok-sok tölteléktől mindig szétrepedező bejglidet – szigorúan Frank Júlia receptje szerint, minden évben újabb trükköt bevetve. Hiába vannak meg a receptek, a mi margarinos kiflink sosem lett, lesz olyan szép hólyagos és leveles, mint a tiéd.
Pedig fáradhatatlanul, gyöngybetűkkel másoltad le kedvenc receptjeinket és küldted utánunk Moszkvába, hogy ott se nélkülözzük a hazai ízeket. A te gázsütődben mégis mindig szebben sült és pirult minden és sokkal jobb íze volt. Különösen, mikor azokból a lekvárokból raktál bele, amiket te tettél el. Meg amikor icipicit odakozmáltak az ételek és nem égett, hanem kellemesen pirult ízük volt. Emlékszel, amikor Mariska nénivel, a nővéreddel együtt kacagtatok rajtam, aki két zalai különlegesség, a lábatlan és a kukoricaprósza receptje iránt érdeklődött? Igen, nekem már különlegesség volt ez a két sütemény, nektek pedig az a tészta, amibe mindig azt tettétek, ami éppen otthon volt. (Merthogy a kukoricaprószának nincs receptje, azt úgy érzéssel kell készíteni, mondtátok akkor.) Sosem felejtem el, mikor ti, két nyolcvan felé közelítő idős hölgy, hangosan, szívből kacagtok a kérdéseimen.
Nem, biztos te sem felejtetted el, éppen te, aki mindig mindenre emlékeztél? A legutolsó időkben persze már nem, az érelmeszesedés és a sok gyógyszer miatt feledékennyé váltál, de a régmúlt időkre akkor is pontosan emlékeztél, régi emlékeket, kedves történeteket, kirándulásokat, vállalati üdüléseket és nálad nyaraló vendégeket idéztél fel. Igen, sokszor türelmetlenül hallgattuk ezeket a hosszú történeteket általunk sosem járt tájakról, sosem ismert emberekről. Viszont amikor a reumától már nehezen tudtad mozgatni a kezedet és járókerettel jártál, akkor is mindig sütöttél süteményt… De a telefonban mindig bevallottad, hogy épp mi készül és hogy nem tudtad megállni, hogy meg ne kóstold (nem lett volna szabad, a cukorbetegséged miatt). Mert nem tudtad nem megsütni, számodra ez volt a kikapcsolódás, a sütés-főzés volt az életed.
Tőled tanult mindenki a családban a konyhában sürgölődni, kiskorunktól a kezed alá dolgoztunk kuktaként. Nyaranta a szuterén hűvösében készítettük a csipetkét, habverővel vertük a habot – a keménységét a fejünk fölé tartva próbáltad ki; hátul az árnyas kertben pedig a zöldbabot pucoltuk és aprítottuk, vagy a borsót pirgáltuk. Mindig az elvégzett munka tiszteletére, a részletek iránti igényességre tanítottál bennünket.
Tudom, hogy milyen büszke voltál a négy unokádra, mind egyetemet végzett, tehetséges ember. Mindig érdekelt, hogy hol dolgozunk, mit csinálunk. Ezek miatt is igazságtalanság, hogy nem leszel további sikereink tanúja már. Bár, ebben azért nem vagyok biztos. Szerintem látni fogod és abban is biztos vagyok, hogy a szívünkben, az emlékeinkben, az ételeinkben és ízeinkben mindig élni fogsz, ezt nem veheti el tőlünk senki. Szeretlek. És köszönök, mindent, Kisunokád.
