Rövid kis intermezzo a sütős rész előtt, mert nem lehet nem írni a tegnapi Márton-napi liba-lakomáról. Mert annál, hogy az ember süt-főz, csak az még jobb, ha mások főznek rá. :-) Alább a részletek.
Az egész egy sűrű, forró kapros-zöldséges libazúza levessel kezdődött. Annyira tartalmas volt, hogy egy átlagos napon önmagában elégséges lett volna - de mert Márton-nap volt tegnap, így csak a felvezetése volt egy nagy-nagy lakomának.
Kisebb visszakanyarodással következtek ezután a libás előételes finomságok. Úgyis, mint libamáj-pástétom (ropogós péksüteménnyel), libatepertő (tényleg csak egy, pici darab, az íze miatt - átsült, ropogós, zamatos...), meg némi mozzarellás-fürjtojásos-paradicsomos-padlizsános saláta sült kacsamell-szeletekkel. Hát jó, utóbbi csöppet kilógott a libás koncepcióból, de ellenállhatatlanul nézett ki. És ha már úgyis alakulóban volt egy ilyen alternatív irányzat, akkor egy falat erejéig a padlizsánkrémbe is belekóstoltam - krémes, jó fokhagymás, illatos.
De a néhány falatnyi előételek után már viszonylag gyorsan kellett haladni a főételek felé, így következett a sült libacomb (ropogós bőrrel, jól átsütve - a csontnál viszont rózsaszínűen), az ízét és ropogósságát lágyítandó sült-párolt almakarikákkal és krémes krumplipürével. Libacombból is csak egy felet, mert hát a desszertre is kellett tartalékolni (nem, nem ismerek sajnos libás desszertet, de szerintem is kellene ilyen). Ennek a három dolgonak az íze nagyon összhangban volt egymással, úgy egészítették ki egymást, mint amilyen egy jól működő zenekar művészeinek harmonikus zenéje.
Eddigre viszont annyira elérzékenyültem a mindenféle gasztronómiai mesterfogásoktól, hogy amikor egyszercsak lehetőség adódott kemencében sült kacsa és hozzá káposztás (csusza!) tészta kóstolására, akkor egyszerűen nem tudtam nemet mondani... (A témában releváns mű azt hiszem Örkény Eksztázis egypercese.) A kacsa bőre is finomra, ropogósra sülve, alatta puha kacsamell és hozzá nem túl száraz és nem túl tocsogós, viszont nagyon jó borsos káposztás tészta. Hajaj...
De mert egy ilyen klassz történet nem érhet itt, így véget, ezért kellett desszert is. Amíg ezen morfondíroztam, addig megkínáltak frissen sült kapros-túrós (édes!) lepénnyel. Nem tudom, mikor ettem utoljára ennyire finomat. Ropogós volt a lepény tésztája, ahogy körbefogta az érdekes, viszont rettentően finom, lágy, krémes egységet alkotó édes-kapros-túrós tölteléket. (A történethez tartozik még, hogy nem sokkal később készült el valamilyen sütőtökös sütemény, de azt már nem és végül az előre kiszemelt gesztenyéset sem sikerült megkóstolni. Eszembe jutott viszont, hogy van valahol egy nagyon jó, inkább sós, mint édes kapros-túrós sütemény-receptem.)
Azt el is felejtettem írni az elején, hogy a Márton-nap persze liba mellett az újborról is szól, mi egy finom, friss, könnyed, teljes mértékben szőlőfürt-ízű és lágy zamatú Irsai Olivért kóstoltunk. Igen, én is tudom, hogy nem egészséges ennyit enni, de néha nem lehet ellenállni a finomságok hosszú sorának. :-)
