Bizony, spenótos nokedli, fokhagymás szószban, sütőben átsütve, sajttal a tetején. Jól néz ki, finom és a következőket tanultam belőle: Valószínűleg túl keményre sikeredett az első saját nokedlim tésztája és arra is rájöttem, hogy én valahogy nem vagyok az a nokedlis típus.
Magam sem értem, hogyan, de úgy alakult eddig, hogy én csak kukta voltam nokedlikészítésnél és a szaggatásba is csak kicsit, kedvtelésből kóstoltam bele. Mostanára viszont elérkezettnek láttam az időt, hogy belevágjak, már csak azért is, mert végre találtam egy receptet, amivel hasznosítani tudtam a mirelit aranytartalékok között megbúvó finom, házi spenótot.
Ez nem akármilyen spenót ám, hanem az új-zélandi fajta. Abban különbözik a hagyományostól, hogy nem egyszer terem, hanem folyamatosan, egész nyáron, sőt, akár ősszel is, az első nagyobb hidegek beálltáig. Mert ez futónövény, szépen terül a földön és hozza a frissebbnél frissebb, roppanós hajtásait. A levelei vastagabbak, rostosabbak (így picivel több idő kell nekik, mire összeesnek a fazékban) és zamatosabbak, a belőle készült étel színe pedig sokkal sötétebb zöld árnyalatú és intenzívebb ízű. Szóval maradt még nekem egy ilyen, szépen leszedve, megpárolva, klassz kockaformára fagyasztva. (A dobozos túró műanyag dobozkáját remekül lehet erre használni, zacskóval ki kell bélelni, ebbe bele a spenót vagy akármi más és amikor megfagy, akkor már nincs is szükség a tartódobozra - így minden sokkal könnyebben tárolható a fagyasztóban.)
Adott volt még ezen kívül a szép, színes nokedliszaggató, amit még nem volt alkalmam kipróbálni. Receptfüzet is járt hozzá, abban találtam a "Spenótos nokedli fokhagymás szószban" nevű műremeket, csábító fotóval. Hát, így lett belőle vasárnapi ebéd.
Kezdetnek kimértem fél kiló lisztet, amíg a mikrohullámú sütőben kiolvasztottam a spenótot. A liszthez sót, borsot és őrölt köménymagot szórtam (jó sokat mindegyikből) és összekevertem. A spenótot a kiolvadt levével együtt és egy feltört tojással beleöntöttem a lisztbe. Elkezdtem összekeverni, öntöttem hozzá még vizet és kevertem egy ideig, közben tettem a fazékba a vizet és felforraltam. Valahogy úgy rémlett, hogy a nokedlit ennél könnyedebben szokták kavarni, de ekkor még könnyelműen legyintettem (és öntöttem hozzá meg egy kevés vizet). Érdekes, zöldes-barnás színe lett a tésztának és nagyon jó, fűszeres illata.
Aztán felforrt a víz, én meg nekiláttam nokedlit szaggatni. Azt írják a használati utasításában: "A tésztát helyezzük a szaggatóra és a simító lapát "hintaszerű", ide-oda mozgatásával lehet szaggatni a nokedlit." Lehet, hogy csak nekem voltak illúzióim ezzel kapcsolatban, de a hintaszerű mozgatást ennél jóval könnyebbnek és légiesebbnek képzeltem... A végefelé már különösen kezdett unalmassá és fárasztóvá válni ez a művelet. Közben az a történet jutott eszembe, amikor egyszer, újításképpen egy lekvárral töltött aranygaluska-receptet próbáltunk ki otthon. (Van diófa és így sok dió, a kelttésztát meg kiváltképp szeretjük.) A tésztát szépen dagasztotta és kelesztette a kenyérsütő-gép, aztán pogácsaszaggatóval kiszaggattuk a későbbi aranygaluskákat. A recept szerint ekkor picit kilapítjuk a galuskát, lekvárt teszünk a közepébe és "összecsippentjük" a tésztát. Na, hát az összecsippentést csak a galuskával nem beszélte meg senki, kelttészta módjára igyekezett ellenállni a dolognak és a bele szánt szilvalekvárnak, így mindig összeugrott ruganyosságában. Úgyhogy "összecsippentés" helyett kínkeserves, ám kitartó küzdelmet folytattunk a galuskákkal. A végeredmény egyébként nem lett rossz, kifejezetten finom volt együtt a sült kelttészta, a lekvár és a dió egyvelege - meg a hozzá készült vaníliasodó. De valahogy azóta sem vágtunk bele még egyszer. Nem is értem, miért. :-)
Szóval csak szaggattam, szaggattam, a tészta meg valahogy nem akart elfogyni a tálból. De végül mégis és amikor már minden zöld nokedli a víz tetején tobzódott, akkor leszűrtem és a jénai sütőtálba öntöttem. Gyorsan összekevertem a szósznak-valókat: 3-4 gerezd fokhagymát írt a recept, ezért megpucoltam öt gerezdet, meg hozzá még egy zöldhagymát és egy ujjnyi póréhagyma-darabot. Utóbbiakat karikáztam, a fokhagymát meg fokhagyma-nyomón törtem át. A recept szerint javasolt öt deci tejföl mellé még vagy két deci joghurtot is öntöttem, meg sok-sok mustárt, sót és borsot is. Ezt mind összekevertem és ráöntöttem a sütőtálban pihenő nokedlikre. Jó sok reszelt sajtot szórtam még rá (félzsíros, könnyen olvadó sajt jó hozzá, ami szépen megsül, majd pirul a tetején - húsz deka simán elfért rajta).
170 fokos sütőben 15-20 percig javasolták sütni (előmelegített sütőben), ezért én 150 fokra állítottam a légkeveréses sütőt, miután beletettem a sütőtálat. Hideg sütővel indulva nagyjából ötven perc kellett, mire elkezdett pirulni a sajt.
Végül tényleg szép lett (ld. fent) és finom, de rájöttem, hogy a nokedli nem feltétlenül Zöld Alma terepe - sokkal inkább a hús, a főtt tészta, a főzelék és a sütemény az ő világa. Így nokedlit továbbra is, szívesen, de elsősorban akkor, ha más főzi és csak ritkán, ha ő. Mondjuk, friss tavaszi salátához tojásos nokedlit (házi tojásból) vagy nokedlit marhalábszár-pörkölthöz, esetleg csirkepaprikáshoz... De maradt még néhány izgalmas recept ebben a színes füzetben, így ha sikerül kiheverni ezt a kalandot, akkor lehet, hogy belevágok megint. Mert például helyből a következő oldalon ott a zsályás nokedli sült hagymával, a nokedli tésztájában egy kevés olvasztott kacsazsírral... (Csak olyan macerásnak tűnt elkészíteni a tésztát, majd kifőzni, végül megsütni. De amúgy nem tartott sokáig, tényleg gyorsan lehet haladni vele. Viszont ez azért nem a batyus csirke egyszerű világa, ez tény.)
Spenótos nokedli fokhagymás szószban
- 0,5 kg liszt
- só, bors (kömény, esetleg pirospaprika)
- 1 doboz mirelit spenót
- 1 tojás
- 0,5 l tejföl (én ennél többet tennék bele, különben száraz lesz)
- mustár
- 3-4 gerezd fokhagyma (ebből is lehet több)
- reszelt sajt (kb. 20 dkg)
