Éltem azzal a ritkán kínálkozó alkalommal, hogy a közelgő advent ellenére friss, otthoni petrezselymet tudjak a négy fal között (meg sem fagyott még, hó sem lepte be, pedig mindjárt december - jól van ez így vajon?). Nem volt sokáig vendég nálam, csak amíg fel nem aprítottam (igazság szerint nem én, hanem az aprítógép) és le nem fagyasztottam hideg téli napokra. Már, ha lesznek egyáltalán ilyenek idén...
Dekorációnak is jó volt, akár egy csokor virág; jólesett a színe és az illata is. Még mielőtt lett volna ideje összeesni a zsenge hajtásoknak, alaposan megmostam és beletettem az aprítógépbe. Hamar összevágta a vizes leveleket (ha mégsem menne könnyen, akkor pár csepp vizet vagy olajat szoktam hozzátenni, hogy boldoguljon a levelekkel az aprító), amit kisebb-nagyobb adagokban becsomagoltam és a fagyasztóba tettem. Jól jön majd még ehhez-ahhoz a következő hónapokban.
A petrezselyemről jutott eszembe ez a kedves történet: Amikor anno Moszkvában laktunk, akkor még bőven szocializmus volt (hol lehetett kapni valamit, hol nem vagy csak nehezen) és az önkiszolgáló boltok intézménye sem volt elterjedt. Anya rendszeres bevásárlótúráin fejlesztette az orosztudását, de a legelején még korlátos volt a konyhai orosz szókincse (így hirtelen belegondolva, nem biztos, hogy tudnék például lapockát venni az általam ismert idegen nyelveken...). Kisebb mennyiségeket akkor még nem tudott kérni, csak egy kilót valamiből.
A történet másik szála, hogy nagyon szeretjük a petrezselymet, szinte mindig volt otthon, mert sokmindenhez kellhet. Adalék még hozzá, hogy arrafelé nem csokorban árulták a petrezselyem-zöldet, hanem kimérve.
És igen, Anya kért belőle egy kilót. :-) Még szerencse, hogy a boltban az összes készlet csak hetven deka volt... (El tudja valaki képzelni, mennyi hetven deka petrezselyem??) Napokig nagy-nagy csokor petrezselyem-zöld díszelgett a házban lakó magyarok ablakában. Valahányszor látok egy vödörnyi / ládányi petrezselymet egy zöldségesnél, eszembe jut ez a történet. :-)
