Mézeskalács, az tényleg kell egy adventhez, karácsonyhoz. Enni, díszítésnek, ajándéknak... De nem mindegy, mi kerül a tésztájába. Ez a recept a szentendrei Skanzenből való, ahol kemencében szokott készülni.
A mézeskalács szót hallva vagy olvasva egyből érzem a fűszeres-édes illatát és valahányszor készül, mindig rácsodálkozom arra a folyamatra, amelynek során ropogós finomságból puha, lágy süteménnyé érik... Már amikor. :-)
Történt ugyanis egyszer, még régen, hogy nagylelkűen felajánlottam, sütök mézeskalácsot, dísznek az osztály karácsonyfájára. Akkor viszont nem találtam meg ezt a receptet, így egy másikat használtam. A tészta szépen összeállt, kiszaggattam, kisült, szóval látszólag minden rendben volt vele. Csak akkor kezdtem aggódni (kicsit), amikor az átlyukasztott és cérnára fűzött mézeskalácsokat aggattam fel a fenyőfára és bár az egyik leesett (úgy jó másfél méter magasságból), semmi baja nem lett... Volt egy olyan érzésem, hogy nem fognak megpuhulni sosem, ezért próbáltam mindenkit lebeszélni arról, hogy későbbi megevés céljából hazavigyen belőle a karácsonyi szünetre. (Nem sikerült, de így legalább saját élményként tapasztalhatták meg, hogy igazam volt.)
Nálunk végül az egerek kaptak a fenyő- és csillagformájú mézeskalácsokból, fogkoptatás céljából. :-) (Nem házi, hanem mongol futóegerek, nem betolakodóként, hanem szántszándékkal tartva.) Nem értettem a dolgot, mert tényleg betartottam a recept előírásait. Aztán amikor Nagyival később megvitattuk, elmosolyodott a liszt és a tojás arányán és felvilágosított, hogy ennyi tojással a tésztában ne is várjam soha, hogy meg fog puhulni...
Ez persze nem tántorított el a mézeskaláccsal való további kísérletezéstől, egy későbbi karácsonyra (akkor már a Skanzen-féle recepttel felvértezve) mézeskalács-házikót terveztem készíteni. Szépen átgondoltam, mit, hogyan, milyen alkotóelemei vannak egy háznak, számolgattam, szabtam, sütöttem. Aztán a kisütés után úgy tűnt, nem biztos, hogy össze fog állni a házikó, nem illeszkedtek egymáshoz tökéletesen az élek. Sebaj, átszabtam, javítgattam (volt, hogy közben rossz helyen vágtam, elrepedt stb.). Aztán a végére annyi tészta maradt, hogy sátortető helyett már csak lapostetőre futotta belőle. Meg máshol is több sebből vérzett szegény házikó (hát jó, nincs térlátásom, nem is lett belőlem mérnök), de azért elkészült.
Kedves családom sokáig vihogott a szerintük bunker-jellegű építményen (szerencsére fénykép nem maradt fenn az alkotásról), az utána következő években viszont valahogy mindig lebeszéltek arról, hogy újra próbálkozzak vele. (Lehet, hogy idén megint belevágok amúgy, legalább vidáman telik majd a karácsonyi készülődés.)
Mézeskalácsból egyébként a mindenféle vásárokban nekem sosem a színes-tükrös kalács-huszárok tetszettek, hanem a festetlen, nyomott mintájú formák, meg a pirosra festett, cukormázzal vékonyan díszítettek. Utóbbiakhoz viszont nagyon biztos kéz kell, meg habzsák jól eltalált rés-nagysággal (sarkánál levágott zacskóval is működik amúgy). Ennek is nekifutottam már, de a vonalak többsége nem lett szép, egyenletes. Így egy idő után meguntam a dolgot, inkább belemártottam a mézeskalácsokat a cukormázba és az ujjaimmal gyártottam rájuk mintákat.
Mézeskalács
- 70 dkg liszt
- 30 dkg porcukor
- 5 dkg margarin
- 4 egész tojás
- 4 evőkanál méz
- 2 kávéskanál szódabikarbóna
- 1 kávéskanál őrölt fahéj
- 1 kávéskanál őrölt szegfűszeg
A díszítéshez tojásfehérje és porcukor felvert habja (sűrítése porcukorral).
