Egyáltalán nem kellene sütnöm, sőt, helyette mások (meglátjuk, mennyire) remek műveit kellene olvasnom, mert egyre közeleg a határidő... De az ilyesmik valahogy mindig konyhai ügyködésre sarkallnak. Sok kellemes konyhai kísérletezős emlékem kapcsolódik egyetemi vizsgaidőszakokhoz is, amikor vizsgára készülés mellett / helyett készültek a finomságok.
Ezért lett szántszándékkal főzés-sütésmentesre tervezve a hétvége, hogy semmi ne vonja el a figyelmemet, de végül vasárnap délután mégiscsak elmenekültem a többszáz oldal elől a konyhába. Indok, az mindig van hozzá, most egy régi ígéret, egy hálás köszönet és egy névnapi meglepetés céljából készült sütemény. A szárnyalást csupán egyetlen tényező korlátozta: az otthon fellelhető liszt mennyisége (35 dkg). Így addig kerestem, amíg nem találtam egy szimpatikus receptet, valami vaníliásat kerestem éppen. A Váncza-szakácskönyvben találtam egy vaníliás káró-receptet, ami épp megfelelőnek tűnt.
Előtte persze nagyokat mosolyogtam az "öt tojássárgáját fél órán át margarinnal habosra keverünk" kezdetű és a "vékonyra nyújtjuk, majd ezt négyszer-ötször megismételjük" jellegű recepteken. Hát, az tényleg más világ volt... Aztán átgondoltam a recept buktatóit, hiszen egy több, mint nyolcvan éves süteményeskönyv állításait azért érdemes fenntartásokkal kezelni. De jó is lenne, ha valaki Julie Powell módra Julia Child szakácskönyve helyett a Váncza-könyvet sütné végig és aktualizálná a jobbnál jobb recepteket a mai kor alapanyagaihoz...
Az álmodozásból vissza a valóságba: megmelegítettem a vajat, habosra kevertem a porcukorral és a vaníliás cukorral. (Közben elmerengtem azon, hogy ha az ügyes, de nagy teljesítményű robotgépnek lenne fél-fokozata, akkor talán nem próbálná meg hatalmas erejével szerteszét csapni a hozzávalókat.) Egyenként hozzákevertem a három tojás sárgáját, majd a sütőporral elkevert lisztet kanalaztam hozzá szép fokozatosan. A végefelé, amikor már nem bírta a robotgép, gyúrtam a formálódó tésztát. Elég puha lett, picit linzerszerű, ekkor lett volna még szükség még lisztre - ahhoz, hogy nyújthatóvá váljon a tészta. Mert az világosan látszott, hogy ha ezt kinyújtom, legfeljebb kanállal tudom összeszedni a gyúródeszkáról. Liszt hiányában kis golyókat formáztam a tésztából és a sütőpapíron kilapítottam, így készültek kárók helyett plecsnik. Szóval Zöld Alma ujjaitól és nem különleges szaggatóformától lett a hullámos minta a tetején. :-) (Tudom, hogy, furcsa egyes szám harmadik személyben írni / beszélni, én viszont állatokkal-növényekkel-tárgyakkal is szoktam néha beszélgetni. De a hangok szerint ez teljesen normális dolog. :-) )
A káróhoz fél centiméter vastagra kellett volna nyújtani a tésztát és gyufadoboz nagyságú szeletekre vágni, majd vajazott-lisztezett tepsiben sárgára sütni. Ehelyett egyébként a sütőpapír is bevált. Meglepően megnőttek sütés közben, így próbáltam a következő tepsinél kisebb plecsniket gyártani. Összesen négy tepsi lett a tésztából, úgyhogy igazán kiadósnak mondható.
A sütemények egy részét vaníliás cukorral elkevert porcukorba forgattam, közvetlenül sütés után, még forrón. Egy része maradt natúr állapotában. Néhányat pedig párosával összeragasztottam Zöld Alma málna-szeder lekvárjával (de az már egy másik történet). Díszítésképpen lehetett volna akár csokoládémázzal bevonni, félig csokimázba mártani vagy csokimázzal mintákat rajzolni a tetejére.
Vaníliás káró
- 20 dkg margarin
- 1 csomag vaníliás cukor
- 15 dkg porcukor
- 3 tojás sárgája
- 35 dkg liszt
- 1 csomag sütőpor
